Gyakran válnak akaratukon kívül árharc áldozatává a fordítási szakemberek, pedig vannak trükkök, amelyekkel ez elkerülhető. Bálint András írása.

Előfordul, hogy fordítóként ígéretekben túllicitáljuk, árakban pedig alullicitáljuk egymást, és ezzel tönkrevágjuk a saját jövőbeli alkupozíciónkat. Két egyszerű játékelméleti példával szeretném szemléltetni, hogyan kerülheti el az egyszeri fordítóipari dolgozó az árháború áldozatait sújtó alacsony béreket és rossz munkákat.

A klasszikus fogolydilemma

A fogolydilemmát egy, a társadalomtudományok iránt erősen érdeklődő amerikai matematikus, Merrill Flood találta ki. 1959-ben a következő példatörténettel állt elő:

A rendőrség elkap két bűnözőt és vizsgálati fogságba helyezik őket. Külön cellát kap mindkettő. A kihallgatások során az ügyész egyesével leül velük négyszemközt és ajánlatot tesz nekik. Az ajánlat így szól: ha beismerő vallomást tesz, akkor az együttműködés fejében elengedik a letöltendő börtönbüntetést, de a másik fél, aki nem tett vallomást, 10 évet kap. Ha nem vall, akkor apró-cseprő dolgokért mindenképp rásóznak 1 évet. Ha mindketten beismerő vallomást tesznek, akkor 5-5 évre varrják be őket. Az ügyész, hogy nyomatékosítsa az ajánlatát, azt is hozzáteszi, hogy ugyanezt az ajánlatot a másik félnek is meg fogja tenni.

Az ajánlat tehát így néz ki:

Mindkét fél úgy érzi, hogy csak jól járhat, ha vall, mert 10 év helyett rögtön szabadulhat, de rosszabb esetben is megússza 5 évvel. Mivel mindketten így gondolják, 5-5 évet fognak kapni. Pedig ha ezt a példát ismernék, akkor megúsznák 1-1 évvel! Ez a fogolydilemma, ami a kooperáció nehézségéről szól. Így már érthető, hogy miért olyan nehéz összefogni.

Hogyan lesz az árháborúból fogolydilemma?

Nézzük meg a fordítói árak esetét, például a szolgáltatók közötti árháborút. Ha egy kicsit alacsonyabb áron kínálom a szolgáltatásaimat, akkor egykettőre megszerzem a versenytársam vevőit is, és ugyan kisebb lesz a haszonkulcsom, viszont nagyobb a forgalmam, ergo összességében jól járok. Ezzel szemben a versenytársam megrendelők híján gyorsan tönkremegy. He-he, mi ezzel a gond?!

A probléma ott kezdődik, hogy a versenytársamnak is van esze, ő is árat fog csökkenteni, ezzel árháború alakul ki közöttünk. A felek a túlélés reményében addig csökkentenek, ameddig mindketten az önköltségi áruk alá mennek, veszteségesek lesznek, és előbb-utóbb mindketten tönkremennek.

„előbb-utóbb mindketten tönkremennek”

Teljesen más, de mégis a fogolydilemmára visszavezethető példa a nem fizető ügyfélnek rossz fordítást adó (fordítás-)szolgáltató esete is. Ha a fordítóban felmerül a gyanú, hogy nem fogják kifizetni a munkáját, akkor hajlamos arra, hogy ne végezze el rendesen a feladatot, hanem átadjon valami hevenyészett fordítást. Ha pedig a megrendelőben merül fel, hogy használhatatlan munkát fog kapni, akkor elhatározza: márpedig azt ő nem fogja kifizetni.

A bizalom és a kooperáció hiánya azt eredményezi, hogy a fordító direkt vacakot készít, amit a megrendelő logikusan nem fizet ki. A fordító ugyanakkor a rossz munkába is több-kevesebb energiát fektetett, a végeredményt a megrendelő nem tudja felhasználni, kinek jó ez? Pedig ha megbíztak volna egymásban, mindketten jól jártak volna! Milyen kár, hogy az iskolában nem tanultak játékelméletet.

„ha megbíztak volna egymásban, mindketten jól jártak volna”

Hogy néz ki mindez a sokszereplős a piacon? Hogyan alakulhat ki bizalom egy közösségben? Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell néznünk egy másik példát: a közlegelők problémáját.

A közlegelők tragédiája

Garrett Hardin ökológus volt, de nagyon fogékony volt a matematikára is. 1968-ban a Science magazinban publikálta a közlegelőkről szóló elméletét, amely tulajdonképpen nem más, mint a sokszereplős fogolydilemma (az elmélet eredetileg egyébként arról szólt, hogy az egyének racionális döntései társadalmi szinten katasztrófához vezethetnek).

Jöjjön tehát a közlegelők problémája:

Képzeljünk el egy legelőt, amelyen a falubeli 10 gazda legelteti a teheneit. Minden gazda 1-1 tehenet hajt ki a legelőre, mert a legelő összesen 10 tehénnek elegendő mennyiségű füvet terem. A tehenek minden nap jóllaknak és fejenként 10 liter tejet adnak.

A helyzet azonban az egyik nap megváltozik. Az egyik gazda gondol egyet és még egy tehenet kicsap a rétre. Így azonban már nem jut elegendő fű a teheneknek. A tejhozamunk aznap 9 literre csökken. De sebaj, a duplázó gazda még így is jól jár, hiszen 18 liter teje lesz estére.

Észreveszi ezt egy másik gazda is, megtetszik neki az ötlet és ő is kihajt még egy tehenet. Így már 12 tehén lesz a legelőn, még kevesebb fű jut egy-egy állatnak, és a tejhozam 8 literre csökken. Azonban a második gazda is jól jár a döntésével, mert a két tehenével 16 liter tejhez jut.

„a csapda be is zárul”

Így folytatódik a legelő telítődése, egyre több gazda dönt úgy, hogy két tehenet hajt a legelőre, mindegyikük jobban is jár. Egy ideig! Azonban amikor már legalább hatan döntöttek így, akkor megtörténik a baj: az eredeti 10 liter tejüknél is kevesebbet ad majd a két tehén. Végül, amikor már nyolc gazda tart két tehenet, a kéttehenes gazdák csak 4 liter tejet kapnak az eredeti 10-hez képest. A kilencedik gazda már nem nyerne semmit a második tehénnel. Ráadásul a csapda be is zárul: ha bármelyik gazda úgy döntene, hogy nem hajtja ki az egyik tehenét, akkor még a jelenleginél is rosszabbul járna. Sakk, matt! 

Ha 20 tehén lesz, akkor mindegyik éhen pusztul és nem lesz egy liter tej sem. A probléma tehát az, hogy bármely időpillanatban minden gazdának megéri még egy tehenet beküldenie a legelőre, mert akkor jobban jár. Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben?

A fordítók legelője

A fordítási piacon nagyon gyakran kialakul a közlegelőkhöz hasonló problémás helyzet, például az, hogy ígéretekben túl-, árakban pedig alullicitáljuk egymást. Miközben a mi erőforrásaink is végesek: hogy mást ne említsek, például a megrendelőink. Belőlük soha nincs elég.

Mielőtt ezzel az analógiával tovább mennénk, tisztázzunk valamit: ha valaki több tehenet hajt ki a rétre, az nem a fordítók ellensége! A (túl-)buzgó fordító idealista is lehet, aki egyszerűen nem fogadja el, hogy az erőforrások korlátozzák a munkáját. Eszményi piacban gondolkodik, ahol a fordítók fordítanak, a megrendelők pedig megveszik a munkájukat. Nyilván ő is érzi, hogy hagyományos eszközökkel ez nem fog menni, de ő nem hagyományos modellben gondolkodik.

Az ilyen személyiséget vagy személyt nyugodtan nevezhetjük innovátornak. Ha nem lennének ilyen emberek, akkor konkrétan megállna a világ fejlődése – ők ösztönzik például a technikai fejlődést. Nélkülük talán most nem lennének CAT-eszközeink, vagy ilyen-olyan szakmai, gazdasági szervezeteink. A rétre több tehenet hajtók tehát nem az ellenségeink, hanem a szakmánk barátai: szükségünk van rájuk.

„a szakmánk barátai: szükségünk van rájuk”

Sajnos a valóságban igenis léteznek korlátok és emiatt a fordítási piac is egy rövidre rágott füvű közlegelővé vált. Mindenki beküldi a saját „extra” teheneit és ennek meg is lett a következménye: az utóbbi 15 évben – úgy tűnik – bekövetkezett a közlegelők tragédiája. Megérkezett a sokadik tehén, így többen elkezdtek éhen pusztulni.

De akkor hova hajtsuk a teheneket?

Térjünk vissza arra a kérdésre, hogy hogyan lehet mindezt megelőzni. Biztos sokakban felmerül ötletként az, hogy tartsuk vissza az új tehenet küldőket, azaz „büntessük” a piacunkra újonnan belépőket. De mivel büntessünk?

Logikus ötlet lenne, hogy az új tehenet küldő büntetése az legyen, hogy térítse meg a többiek kárát. Hát ez így sajnos nem működik, ugyanis abban a pillanatban, amikor ellehetetlenítenénk a korábban említett innovátorokat, megölnénk az innovációt is.

A piacon rögtön megállna a fejlődés. Megalakulna mondjuk a „Nyelvi Szolgáltatók Nemzeti Kamarája”, amely hathatós lobbitevékenységével elérné, hogy a Google Translate az Uber sorsára jusson, a memoQ használóinak pedig jól olvashatóan fel kellene tüntetniük a munkájuk alatt a „Géppel készült” feliratot. A lektorálás feladatára az OFFI illetékességét iktatná törvénybe az aktuális kormányzat, amelynek hagyományőrző mivoltát a fehér papírra nyomtatott piros ceruza jelképezné. Jutna így munka mindenkinek, az biztos…

Startup-körökben ismeretes, hogy az újítások természetes velejárója a rombolás. Képzeljünk el egy kialakult helyzetet, amelyben mindenki él, mint hal a vízben, és egyszer csak valaki kitalálja, hogyan végezzük el ugyanazt a munkát feleannyi idő alatt. Természetesen az innováció el fogja venni az emberek felének a munkáját (aki hiszi, aki nem: ha nem lenne internet, minden fordítónak jutna munka bőven. Meg mechanikus írógép és 13. havi ínhüvelygyulladás). Így működnek az újítások, ezt utálták a 19. századi géprombolók és ezt istenítik a 21. századi startupok befektetői. Minél nagyobbat durran az innovációs bomba, annál nagyobb a rombolás, ez van.

„ha nem lenne internet, minden fordítónak jutna munka bőven”

Summa summarum: ha szabályokkal kényszerítjük rá az innovátorokat, hogy térítsék meg mindazt, amit másoktól elvettek, akkor saját magunk alatt vágjuk a fát, megöljük az innovációnak a lehetőségét is!

A második módszer a „kéttehenesek” megfékezésére az lehetne, hogy ha a teljes kárt nem is fizettetjük meg, de legalább téríttessük meg a közösséget ért kárt. Ez már nem annyira elszállt ötlet. Nézzük meg, hogy ez mit jelentene a közlegelős példánál, számokban mérve.

Az első gazdának még így is meg fogja érni az „extra” tehén beküldése, ugyanis 7 literrel több tejhez jut. A másodiknak és harmadiknak is megéri, mert a közösség kárának megtérítése után is valamivel jobban járnak, mint azelőtt. Itt azonban vége a dalnak, ugyanis ha a negyedik tehenet is beküldenék, és a tulajdonosával megfizettetnék a közösség rá jutó 7 literes kárát, akkor már 2 literrel rosszabbul járna. Mínuszba pedig kevesen mennek önszántukból.

A probléma ezzel a megoldással, hogy a beavatkozási pont túl későn van. Ez a módszer akkor rántja csak be a féket, amikor már megindultunk a lejtőn. Csúszás tehát mindenképp lesz belőle, de legalább a legnagyobb katasztrófától megóv bennünket: attól, hogy az összes tehén éhen pusztuljon.

Keressük meg az egyensúlyi pontot!

Ha visszatérünk a fordítói piac analógiájára, akkor azt látjuk, hogy a gyakorlatban képtelenek lennénk időben követni, ki küldött be újabb tehenet és pontosan mennyit: nem tudnánk tehát megbecsülni, mekkora a közösség kára. Ezért gyakorlatban nem is alkalmazható ez a típusú büntetés. 

És arról még nem is beszéltünk, hogy a közösségek nem igazán szeretik, ha új hatóságok kezdenek figyelni rájuk és szabályozgatják, büntetgetik őket. Nem elég nekünk a NAV, az OFFI, a Fogyasztóvédelem, az akadékoskodó helyi jegyző és a többi, egymást feljelentgető önjelölt civil polgárőr? Kinek nincs még tele a hócipője a „szakma nevében” intézkedőkkel, az oktatást felülről megreformálókkal és a pálya széléről bekiabáló érdekcsoportokkal? Talán szerencsésebb, ha a megoldás valóban belülről érkezik.

Most már biztos mindenki kíváncsi arra, hogy mi nyújthat megoldást egy ilyen helyzetben. Aki emlékszik arra, hogy a fogolydilemmában mi volt a konklúzió, annak nem okozok meglepetést azzal, hogy elárulom: az egyetlen megoldás a kooperáció! Ezek ugyanis nem zéró összegű játszmák, így van egyértelmű megoldásuk, pontosabban fogalmazva egyensúlyi pontjuk. A játékosok nem csak egymás kárára növelhetik nyereségüket, hanem egymással összefogva nyerhetnek. Aki nem hiszi, az hosszabban fog „ülni”.

„A játékosok nem csak egymás kárára növelhetik nyereségüket”

Tehát a magukat egyenrangúnak tekintő résztvevőknek valamilyen módon össze kell fogniuk. Nyilván nem érdemes összefogást kezdeményezni nagyon eltérő minőséget képviselő résztvevők között, így bizonyos önszabályozásra, minősítésre szükség van.

Ki fogjon össze kivel?

Már csak egy kimondatlan probléma maradt: mi biztosítja az egyenrangúságot és a hasonló nívót? Erre két eszközt ismerünk: a transzparenciát és az időt. Nem lehet olyan minősítő rendszert bevezetni, ami például egy diplomán alapul, hiszen az a legtöbb embernek nem átlátható, nem bizonyít semmit. Mert mi van, ha az illető rossz tanuló volt? Aki járt egyetemre, annak látnia kell, hogy az oktatás hiteles akkreditációra alkalmatlan, a szabályozás során még B-tervnek is kevés. Ugyanígy nem lehet egyetlen időpillanatban minősíteni egy fordító szolgáltatást, hiszen a minősítés ettől kezdve a múltra vonatkozik, mi pedig egyértelműen a jövőre vagyunk kíváncsiak. Hogyan nyerünk akkor valódi bizalmat?

Egy fordító szolgáltató milyenségét kívülállóként éppen úgy tudom megítélni, mint a vonaton mellém ülő és beszélgetést kezdeményező emberét. Ilyen helyzetben azért szeretünk valakivel beszélgetni, mert értjük a mondandóját és megbízunk benne. Megismerjük a gondolatait, elveit, életvitelét és egy idő után – jó esetben - szavahihetőnek tartjuk. Így alakul ki a bizalom. A rossz hír az, hogy ehhez sok (egy vonatútnál mindenképp több) idő kell, a piac pedig jellemzően nem szeret várni.

Mivel lehet tehát siettetni a folyamatot?

Sok beszélgetéssel, hogy minden fordítóiparban dolgozó tisztában legyen a helyzettel és a kooperáció jelentőségével. Természetesen nem csak az iparág dolgozóinak kell ismerniük ezeket a folyamatokat, hanem a szolgáltatások vásárlóinak is. Velük a mi dolgunk megértetni, hogy az árharcot nem kell természetesnek tekinteni, elfogadni, kihasználni.

A vonaton mellém ülő vadidegentől nem várhatom el, hogy az egész úton minőségi sztorikkal szórakoztasson, van neki jobb dolga is. Ugyanígy a felelőtlenül egymásra és egymás alá ígérő szolgáltatóktól nem várható el fenntartható, jövőbiztos teljesítmény: evidens, hogy árháborúban nem minőségben, hanem árban mérkőznek a felek.

„az árharcot nem kell természetesnek tekinteni”

A közlegelők tragédiájának megoldása a fentiek szerint többféle irányból érkezhet. Amit viszont a számok nyelvén is láthattunk, hogy hatósági irányból erre a problémára NEM LÉTEZIK megoldás. A büntetés tehát nem segít, se úgy, hogy az új belépőkkel mindenki kárát megfizettetjük, se úgy, hogy a közösséget ért kárt próbáljuk behajtani a kijelölt bűnbakon. Az egy dolog, hogy az ilyesmi technikailag kivitelezhetetlen, de emellett meggyilkolnánk az innovációt, a múltba taszítva vissza iparágunkat.

Ráadásul ez nem úgy történne, mint régen a ludditáknál, hogy az összetört berendezés romjain ülve lassabban ugyan, de folytatjuk a munkát. Mivel globális gazdaságban élünk, a versenyképességünk elvesztésével a teljes piacunkat egy szempillantás alatt bársonypárnán kínáljuk fel másnak, így semmiféle folytatásra nem számíthatunk. Zsákutca és tolatni tilos!

Az egyetlen lehetséges megoldás önkéntes és közösségi módon valósulhat meg. Az ilyen típusú önszabályozás viszont nem lehet kötelező érvényű mindenkire: legyen benne partner az, aki hisz benne. Aki viszont hajlandó együttműködni, az igenis fordítson energiát arra, hogy ezt másoknak is bemutassa, fordításszolgáltatóként legalább az ügyfeleinek!

Ebben az eszmefuttatásban az egyszerű fogolydilemmán és a kicsit összetettebb közlegelők problémáján, azaz két játékon keresztül néztem példákat arra, hogy miért érdemes alaposan megfontolni a lehetőségeinket, mielőtt a partnerségről döntünk. Nem mindegy ugyanis, hogy 5 évet, vagy csak 1 évet ülünk. Fordítás közben, a fenekünkön, ugyanazért a pénzért.

(A szerző közgazdász, a fordit.hu alapítója.)

---

Hozzászólások (5)