Miért fordít a műfordító?

2016. december 1.

Mert aki befut, híres lesz és csomó pénzt fog keresni. Na de miért fordítanak a többiek? Bálint András írása.

Azt sok helyen hallani, hogy a műfordító nem az anyagilag leginkább megbecsült szakmák közé sorolható. Nem állítom, hogy nem találkoztam már jómódú műfordítóval: előfordul az ilyesmi, de ehhez jó kiadói kapcsolatokra, tehetségre, hatalmas munkabírásra és valószínűleg szerencsére is szükség van.

 „fele-harmada a szakfordítói tarifáknak”

Mennyit lehet műfordítással keresni? A legtöbbször 20-40 ezer forintos ívdíjakról hallani. A műfordítóknak ugyanis külön mértékegysége van, a szerzői ív, amely egyszerűen 40 000 karaktert jelent, szóközökkel együtt. Nekem meggyőződésem, hogy a kiadói szakmában az alulfizetett kreatívok (szerzők, fordítók, dtp-sek) lélekápolása miatt maradhatott fent ez a kétségkívül jól hangzó, megnyugtatóan retró kifejezés. Nyugat-Európában műfordításfronton jobb a helyzet: a nagy nyelvek országaiban a műfordítás a valódi fordítási piac része, sok helyen még minimumtarifát is bevezettek. A kis nyelvek országai pedig pályázati formában támogatják a saját szerzőik külföldi megjelenését.

Miért fordít a fordító?

Tehát a bevett magyar műfordítói tarifák 0,5-1 forint között vannak a szakfordításban itthon használt, karakter alapú elszámolás szerint. Ez kétség kívül fele-harmada a szakfordítói tarifáknak, még akkor is, ha a leggyakoribb és ennek megfelelően legalacsonyabb díjú nyelvpárokat nézzük. Az is igaz, hogy a nagy mennyiségű munka, a nyugalmas munkavégzés és az alacsony tranzakciós költségek jelentősen emelik a műfordításból származó jövedelem értékét.

„csak negyedévekben mérhető”

Azonban jelentős probléma, ha a fenti tarifa helyett a műfordító nulla forintot keres, azaz a későbbi befutás érdekében ingyen dolgozik. Én most nem a munkaerőpiacra és a műfordító kollégákra vonatkozó problémákat emelem ki, hanem azt, hogy ingyen dolgozni ilyen keretek között egy kissé megalázó. A helyzetet kihasználó kiadóktól pedig (akik bár nagyon szegények is lehetnek, de a tapasztalatlanság bélyegét nem sütném rájuk) sokkal több erkölcsi tartást várnék, minthogy elfogadjanak egy-egy ilyen fordítói felajánlást.

Miért fordít a fordító?

További probléma, hogy a kiadók uralta műfordítói piac pénzmalmai lassan őrölnek: csak akkor lesz bevétel, ha a lefordított, szerkesztett, kiadott, megjelent, terjesztett és eladott könyv jutalékával már elszámoltak a kiskereskedők. Ez pedig optimista esetben is csak negyedévekben mérhető. Az óriási költségek passzív megfinanszírozásába gyakran belecsöppennek – ártatlan félként, polgári áldozatként – a műfordítók, akik 90-180 napra kapják a vállalkozói díjukat. És ezt nem a munkakezdéstől kell számítani…

„belépőt kínálnak a sikeres fordítók társaságába”

De akkor miért fordít mégis az a sok műfordító, aki egyrészt alulfizetett és még valahol mélyen azt is sejti, hogy nem feltétlen lesz híres-neves? A válaszon gondolkodva Mérő László egyik cikke jut eszembe, amely Versenytársadalom címmel, a versenyfutás példáján a futók motivációját elemzi: „Minden versenyen legfeljebb három-négy versenyzőnek van számottevő esélye arra, hogy nyerjen. Ha a többi azért futna, hogy nyerjen, bele is rokkanna… ...Nem is azért fut. Hanem azért, mert futó.”. Áll vajon az analógia, miszerint azért fordít a műfordító, mert ő fordító?

Miért fordít a fordító?

Ha a műfordító egy ismertebb kiadó vagy nevesebb szerző könyvét fordítja, akkor őt a piac valószínűleg befutott, kitűnő műfordítónak ismeri el. Ez nyilván őt magát is jó érzéssel tölti el. Ebbe a körbe bekerülni nem könnyű, és kezdetben nem is hangzik olyan rosszul, ha az embernek belépőt kínálnak a sikeres fordítók társaságába, ráadásul még egy kis pénzt is adnak mellé. Különösen akkor, ha ugyanebben a környezetben nagyon sokaknak nem adatik meg ez a lehetőség, még pénz ígérete nélkül sem. Verseny van a piacon a műfordítók között is, és sokszor örül, aki egyáltalán labdába rúghat. (Ezért is örültünk annyira, amikor a focicsapatunk kijutott az EB-re: nyerni nem sok esélyünk volt, de nagyon is számított, hogy ott vagyunk.)

„nem a pénzért, hanem passzióból”

A műfordítók versenyében hajlamosak vagyunk azt érezni, hogy nem a fizetség nélkül maradt fordító a vesztes, hanem az, akinek esélye sem volt nevezni a megmérettetésre. Aki sosem kapott megbízást. Aki nem mondhatja el magáról, hogy ott volt a versenyen, így talán azt sem állíthatja, hogy ő fordító. E szörnyű érzés elkerüléséért hajlandók a műfordítók esetenként ingyen dolgozni. Vagy akár a szakfordítók, egy-egy fizetetlen próbafordítást vagy pro bono munkát elkészíteni.

A műfordítóknak a legtöbb esetben nincs alkupozíciója, elfogadják azt, mit a kiadó kínál. A kiadó pedig a hazai durva könyvpiaci helyzetben hajlamos azt megbízni, aki kevesebbet kér. Tisztelet a kivételnek, de tényleg! És félreértés ne essék, nem a kiadókon akarom elverni a port: a szerzői jogokat közjónak tekintő és rendkívül árérzékeny magyar tartalomfogyasztótól eredeztethető a probléma. Végül is 50% feletti a bevett kiskereskedelmi árrés… Ezt a kiadók nyilván „rablásnak” tekintik és erre az ideológiára építve legitimálják a terméklánc alattuk lévő tagjainak a kihasználását. És mivel a fordítók ismerik a kiadók helyzetét, tudják, hogy a szerzők se járnak jobban, sőt a szerkesztők és más munkatársak se dúskálnak a jóban, ezért elfogadják, hogy néha nem a pénzért, hanem passzióból fordítanak. Nem a megélhetésért, hanem az érzésért, mert ők fordítók!

(A szerző közgazdász, a fordit.hu alapítója.)


Hozzászólások (0)

Hozzászólások írásához és megtekintéséhez be kell jelentkeznie